Igen, minden karácsonyfadísz nevet visel. Nem csak „a nagy üveggömb” vagy a „kicsi angyal, ami még a nagymamáé volt”. Hanem rendes, „emberi” nevet.
Zsuzsi még csak ötéves volt. Gondolhatnánk, hogy még gyerek, de a díszeknél gyorsan elmúlt a gyerekkor. Inkább csak tapasztaltabbak és kevésbé tapasztalt újoncok léteztek. Zsuzsi a megélt öt karácsonyával, no és a karácsonyok között eltelt időszakokkal, amely során volt bőven ideje az öregek anekdotáit hallgatni, már a tapasztaltabbak közé tartozott. Úgy működtek ők is, mint egy család. Jöttek új tagok, idén például egy kék társaság, mentek is néhányan, mert elajándékozták őket, vagy egyszerűen csak rájuk untak, mégis mindig volt egy harminc-negyven főből álló csapat, akik a díszítés lelkét adták. Mert igenis sokat számított a díszek lelke, amikor a fa elkészült. Hiába gondolnánk, hogy a dísz, az dísz, mindegy az, hogy melyik hova kerül. A díszek lelke volt az, amely a csillogást, a vidámságot, vagy éppen a meghittséget varázsolta a fa köré. Ezért nem voltak sosem igazi karácsonyfák a dekoratőrök által díszített műfenyők.
Zsófi tehát a maga ezüst csillogásával már öt éve volt a Nagy család fenyőfájának tagja. És a lelke is, amikor eljött az ünnep. Már azt is jó előre kifényesítette, nem csak a testét. Honnan tudta, hogy itt az idő? Érezte, hogy most értük jönnek majd. Amikor a nagy melegben ment le valaki a pincébe, akkor mindig csak félrerakták őket. Hogy ne legyenek útba a maradék festék vagy a régi könyvesdoboz keresése közben. Olyankor sokszor elhangzott az a mondat is, hogy „jaj csak el ne felejtsem, hova raktam a karácsonyfadíszeket”.
Amikor azonban hidegebbre fordult az idő, Zsuzsi tudta, hogy közeleg az év fénypontja. A szó szoros értelmében a fényé, hiszen évente csak két hétre került világos helyre. A pincében egyáltalán nem volt világítás, amikor Nagyék lementek, akkor is a telefonokkal világítottak. Ennek ellenére a társaság jó volt és a szemük is hamar hozzászokott a sötétséghez.
Amikor év közben futott le valaki a pincébe, akkor mindenki csak melegítőt viselt. Karácsonykor azonban szépen felöltöztek. Minden jó illatú volt, őt is megtörölgették, és óvatosan tették a fára. Az utolsó percek voltak a legnehezebbek. Amikor már látta a fát, a készülődést, de ki kellett várnia a sorát, hogy őt is feltegyék. De amikor végre megcsillant rajta a fény, úgy érezte, hogy megérte egész évben várakozni.
– Hogy megnőtt ez a fiú! – csodálkozott el Zsuzsi, amikor Nagy Bálint megállt a fa előtt.
– Tavaly még segített díszíteni, idén meg csak fekszik az ágyon és nézi az anyukáját, ahogy díszít. És persze bámul.
Valami célokról beszélgettek. Meg autókról, meg fociról. Egyszer látott autót, sőt utazott is benne. Amikor elhozták a boltból. És a fociról is hallott már. Tavaly például a fának pont arra az oldalára került, ahonnan látni lehetett a nagy fekete képernyőt. Azt nevezték tévének. Abban mutatták a focit.
Sok fájdalmat is látott, még ez alatt az öt év alatt is, de azt is, hogy ezek a fájdalmak elmúlnak. És ebben neki is szerepe volt. Mert amikor valaki ránézett úgy érezte, hogy ha csak egy percre is, de szépségével, fényességével, az ívein megcsillanó fénysugárral, mosolyt csalt az arcára. Ilyenkor, hiába volt gömb, megesett, hogy tett egy fél fordulatot, hogy az előnyösebb, csillogósabb arcát mutassa az illetőnek. A gyerekekkel könnyű dolga volt, azok ha csak ránéztek, mindig elbűvölte őket. A felnőttekkel már kicsit nehezebb volt a helyzete. Mégis sikerült. Mindig sikerült.
A titkot még az első karácsonya után, ott a pincében az öreg Lajos bácsi árulta el neki.
A maga matt ezüstségével még az előző évezredet képviselte. Nagyon vigyáznia kellett magára, mert ő még az a törős fajta volt. Akkoriban a díszek rövidebb életet éltek. A fő ok az eltűnésükre nem a designváltás, vagy a frissítés volt, hanem az ügyetlen fadíszítők és a kíváncsi gyerekek. Lajos bácsi azonban valami csoda folytán átkerült a huszonegyedik század díszei közé is. Mivel a Nagy családban közben felnőttek a gyerekek, az öreg is nagyobb biztonságban érezte magát. Bár tudta, hogy egyszer majd apró darabokban végzi, mosolyogva törődött bele a sorsába. A megélt több, mint száz év alatt annyi jót látott már, és annyi újoncnak adta tovább a karácsonyfadíszek titkát, hogy boldogan készen állt a távozásra.
Az egyik legjobb tanítványa Zsuzsi volt, a kis ezüst üveggömb. Benne valahogy ösztönből benne volt a díszek bölcsessége. Tavalyelőtt egy szerencsés pincerendezés folytán majd egy évet töltöttek egymás mellett. Sokat beszélgettek.
Lajos bácsi így tanítgatta:
– Nézz mindig a szemükbe! Látni fogod, hogy mit éreznek. Ha vidámak, akkor nyugodtan táncolj te is. Ha szomorúságot érzel ki belőlük, akkor csak állj meg, de ne engedd, hogy máshová pillantsanak. Mutasd meg nekik, hogy te nem csak a fény sugarát, de a reményét is adod!
És valóban, amikor Zsuzsi azt látta, hogy a gyerekek elfáradtak a mindennapokban, akkor felvidította őket. Amikor azt tapasztalta, hogy eggyel kevesebben ültek a karácsonyi asztalnál, akkor pedig tudta, sok dolga lesz azon az ünnepen. Kívülről persze csak az látszott, hogy néhány családtag néhány perccel többet időzött a fát bámulva. Zsuzsi egy-egy ilyen este után fáradtan, de mosolyogva hunyta le a szemét. Legjobban a szerelmeseket szerette. Olyankor egyszerre ketten figyelték őt, a tekintetükből pedig remény és szeretet sugárzott.
Amikor pedig január elején a naptárban lapoztak egyet, tudta, hogy hamarosan újra bekerül a csomagba a többiek mellé. Először egy kicsit szűk lesz majd a hely, de aztán újra jól összeszoknak. Zsuzsi pedig tovább adja a bölcsességet az újonc kékeknek is. Azt, hogy mindig érdemes várni. Még ha csak két hetet töltenek el egy évben a világosságban, akkor is megéri a másik háromszázötven nap várakozás a sötétben. Hát még ha abban a két hétben másokat is boldoggá tehet.
Tetszett? Olvass szilveszteri töténetet is: itt.