Ha jól emlékszem, már elmúltál 16, éppen készült a vasárnapi ebéd, hogy legyen mivel feltölteni a koleszos hűtőt a következő hétre, amikor odaálltál a konyhaablak elé és azt mondtad:
„Anyu, tudom, hogy mit akarok elérni, mire 18 leszek!”
Én pedig háttal neked, még a lélegzetemet is visszafojtottam, a szavaimat pedig főleg. Pedig ott volt a nyelvem végén, hogy „no mi a fene, ez már nem anyu hülye célkitűzős dumája”?!
Persze bölcsen hallgattam, és hallgattam a te gondolataidat is: nyári munka, jogosítvány, érettségi, Anglia és az egyetem. Közben pedig lenyeltem egy „ugyemegmondtam”-ot, de a könnyeimet is.
Mert azzal, hogy te elérted a céljaidat, igazából én is visszaigazolást kaptam, hogy valamit jól csináltam. S hogy talán nem a véletlen műve, hogy olyan önálló felnőtt emberré váltál, aki képes megállni a lábán, van bizalma magában és a világban, és el tudja érni a kitűzött célokat, hanem egy picit az én kezem is benne van. De még inkább a példa, amit láttál.
Úgy érzem, sikerült megtanítanom azokat az alapvető dolgokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy sikeres légy. Hogy boldog is, ahhoz én kevés vagyok. Ahhoz bölcsesség szükségeltetik, amelyet megtanulni nem, csak megszerezni lehet. Az elfogadás és türelem még hiányzik hozzá, de huszonévesen jól is van ez így! Legyél csak lelkes, heves és lobbanékony!
Mert mi ketten azok vagyunk, akiknek nem az számít, hogy mindig mindent tökéletesen oldjunk meg, de fontos, hogy haladjanak a dolgok és döntéseket hozzunk. Miközben tudjuk, ha hibázunk, a háttérben ott vagyunk, ha kellünk. Ha pedig beismerjük, hogy valamit eltoltunk, nem dől össze a világ, sőt azzal újabb esélyt kapunk a továbblépésre és fejlődésre.
Ez a bölcsesség. Remélem jó példával jártam elől, és a sok jó, amit adtam neked, nagyobb súllyal esnek a latba, mint a károk, amelyeket okoztam.
Kívánom, hogy idővel találd meg te is az igazi boldogságot. (Addigra a bölcsesség is meglesz.)