Kezem a KÖZZÉTESZ gombon. Csak egy kattintás választ el attól, hogy más is elolvashassa, amit gondolok. Amit leírtam.
Kiszolgáltatottnak érzem magam. Mintha meztelenre vetkőznék és a fotót legalábbis a facebookra posztolnám.
Van kiszolgáltatottabb helyzet a meztelenségnél?
Takargatjuk magunkat. Szégyelljük a tökéletlenségeinket. Ráncainkat, zsírpárnáinkat, a korunk előrehaladtával megereszkedett bőrünket, bőrhibáinkat, hiányosságainkat. A tökéletestől való másságunkat.
Félünk a vetkőzéstől akár orvosnál vagyunk, akár először ölelkezünk össze a szerelmünkkel.
Az írás közzététele azonban még ennél is csupaszabb. Testünk, még ha ruhátlan is, megvédi a legbelősnket. Bőrünk, húsunk és a csontjaink pajzsot formáznak lelkünk köré. Láthatnak bennünket, megérezhetik parfümünk illatát, megérinthetnek bennünket, meg mégsem ismerhetnek bennünket.
De ha a lelkünket mutatjuk meg, akkor igazán sebezhetővé válunk.
Ha a legbensőnkbe engedünk bepillantást, akkor önmagunkat kell megmutatnunk. Álarc nélkül.
Megvisel a kiszolgáltatottság. Írni jó. Levetkőzni nehéz.