– Igazából egy kicsit félek tőled – olvasta Vera a képernyőn, és úgy érezte legszívesebben kifutna a világból.
– Vagy rosszat írtam? Ne haragudj! – jött a folytatás.
Már megint… Ő félelmetes? 66 kiló volt, szőke hajú mondhatni filigrán nő. Bár igaz, hogy az erősebbik fajtából. Legalábbis mindenki ezt mondta róla. Pedig gyűlölte, amikor erős nőnek bélyegzik.
– Jaj, ne – szaladt ki a száján hangosan.
Pedig olyan jól indult. Vera lakást újított, Gábor pedig kétszer is felment hozzá, hogy felmérjen egy vizes munkát. Flörtöltek. Vera már régen érzett ilyet, amikor valaki nem is tudta, hogy ki ő vagy mivel foglalkozik. Igazából még azt sem tudta róla a másik, hogy özvegy. Csak annyit, hogy egyedül neveli a fiát, azt gondolta róla, hogy elvált. Jól esett neki, hogy valakinek azért tetszik, ahogy kinéz, vagy amilyen benyomást valóban tesz a másikban.
Az utóbbi években az volt a tapasztalata, hogy aki ismerte, tudta milyen beosztásban dolgozik, vagy mit tett le az asztalra, az tartott tőle. Ezt a férfiak úgy fogalmazták meg, hogy túlságosan tisztelik őt. Vera számára a tisztelet azért kicsit mást jelentett, mint hogy a férfiak ne merjenek közeledni hozzá. Úgy érezte, túl magasra tették abban a bizonyos női boltban, és a férfiak vagy nem érték fel a magasabb polcokat, vagy úgy gondolták nem akarnak akkorát ágaskodni. Mint amikor nem a legfelső polcról vesszük a bort a vacsorához. Mert nem kell nekünk, hogy annyira elit legyen az a bor. Különben is drága. Persze az alsó polcról sem vásárlunk, de az a középkategóriás, no az jó lesz.
A bor nagyon hasonló a szerelemhez. Megízlelni, belekortyolni a zamatos nedűbe. Egy villantás, egy sejtelem, ami arra ösztönöz bennünket, hogy kiélvezzük minden cseppjét, minél gyarabban. Egyre jobb, testesebb és édesebb bort kívánva. Ám az értékes borok egyre magasabban vannak azon a polcon.
Eleinte bántónak érezte, aztán az évek múltával rájött, jól van ez így. Megtanulnia csak azt kellett, hogy elenegdje őket. Mindig megpróbálta velük megszeretettni a minőségi bort, de nem erőszakoskodott, ha valaki nem mert ágaskodni, mert félt, hogy összetöri az értékes palackot, vagy éppen magát. Hitt abban, hogy vannak ínyencek is a világon, akik tudják, hogy megéri a kockázat.
Sosem alázta meg őket, mégha tudta is, hogy ezek az emberek ettől féltek igazán. Egyszerűen csak nem akart már megmenteni senkit. Nem akart erőszakoskodni, és már nem akarta megtanítani senkinek, hogyan bízzon magában. Nem akart megértő és türelmes lenni.
Egy olyan férfira vágyott, aki elég hatáorozott és magabiztos ahhoz, hogy Vera számíthasson rá. Aki önálló, bízik magában, jól lehet vele beszélgetni, művelt, utat mutat, nem tanácsot ad, csak meghallgat és kérdez. Legyen az mérnökember vagy éppen kétkezi munkás. Aki nem lesi a nő minden kívánságát, nem pitizik neki, aki udvarol, de nem hódol be. Aki leveszi a felső polcról az aszút és élvezi minden cseppjét.
Erre itt ez az üzenetváltás:
– Hol is? Ahol te szeretnéd. És mikor lenne jó?
A megérzése azt súgta neki: – Fuss, menekülj! Mégsem tudta kiverni a fejéből, milyen jól esett az a flört. Vera úgy döntött, újabb esélyt ad a borozásra. Végülis honnan kellene tudnia a férfinak arról, hogy hány másikat próbált már megmenteni? Honnan tudhatná, hány olyan férfival találkozott korábban, aki még azt sem tudta eldönteni, borozni akar-e egyáltalán? Hogy hány barátjának nyitotta fel a szemét hogyan viselkedjen a nőkkel, ha boldog akar lenni? Úgy döntött, belemegy a játszmába. Izgalmasnak ígérkezett, s mit veszíthet?
Reggel 7 órát beszéltek meg a város egyik elhagyatott, ám a napfelkeltében gyönyörű helyén. Vera időben érkezett, 10 percet várt. A férfi nem jött, elaludt. Mindenkivel megesik. Írt Verának majd fel is hívta, hogy bocsánatot kérjen. Ez tetszett a lánynak. Az indok – a férfi lelki élete – kicsit meglepte.
De mindenkinek lehetnek rossz napjai, nem? Este sokat beszéltek telefonon. A téma ismét a férfi lelki válsága volt. Vera segíteni próbált. Közben mégis az a furcsa “mitkeresekénitt” érzés keltette hatalmába. Örült, hogy a férfi azonnal bizalmába fogadta, de mégis: az első randi előtt egyből lelkizni, nem annyira szexi. Vera arra vágyott volna, hogy a férfi inkább a céljaival, a határozottságával, az érdeklődésével vagy a vicces történeteivel nyűgözze le. Két nap múlva beszélték meg az új randit. Még készült is rá. Nem agyalt előre – tudta, hogy felesleges képzelődnie, jobb, ha engedi megtörténni a dolgokat – mégis várta. A randi előtti este üzenetet kapott: családi dolgok jöttek közbe. Még ezt is megértette. Sőt, igazából neki is akadt elfoglaltsága a gyerekeivel, amit jó jelnek vett: – lám nincsenek véletlenek.
Az este aztán megerősítette ebben. Nincsenek véletlenek és nekik talán nem kellett találkozniuk. Újabb telefonhívást kapott, és a téma ismét a panasz volt. Vera valóban sajnálta a férfit, aki abban az időszakában volt, amikor minden összejött, minden balul sült el. Vera azonban sejtette a diagnózist: önbizalomhiány. Szerette volna a telefonba kiabálni: – Gábor, menj szakemberhez! Ne emészd magad, nem a te hibád, de nem tudod egyedül megoldani!
Tett egy két próbát, hogy felnyissa a férfi szemét, de tudta, esélytelen meggyőzni valakit, aki ilyen állapotban van.
Míg végül eljutottak odáig, hogy a férfi őt hibáztatta, amiért segíteni próbált. Tehetetlen volt: tudta mi a probléma, tudta, hogyan lehetne megoldani és visszahozni valakit a boldog hétköznapokba, és mégsem segíthetett.
Ismét találkozott valakivel, aki nem engedte magát megmenteni.
Vera pedig leporolta magát a felső polcon, koccintott egyet a mellette lévő vagány csajokkal, és szomorúan elengedte a fiút.
Reménykedett benne, hogy néhány hónap múlva kap majd egy telefonhívást, amiben Gábor elújságolja, hogy meggyógyult és megköszöni Veranak, hogy felnyitott a szemét. Ezzel pedig lesz egy új barátja. Miközben a bor tovább érik a polcon, s egyre zamatosabban, ízesebben várja, hogy egy gourmé rátaláljon.